Valamikor január végén összeültünk, hogy megvitassuk az idei év főbb megmozdulásait. Már rég óta tervezgettem a kandalló előtt ülve hogy meg kellene ejteni egy jó kis téli mászást. Feldobtam a nagy ötletet, mi lenne ha a Lomnici csúcsot próbálnánk meghódítani a klasszikus úton.... Nem kellett sokat győzködni a többieket sem, hamar igent mondtak rá... Az időpont a február 1-i hétvégére esett. Már három hete minden nap néztem az időjárást és elég bíztatónak tűnt a dolog, így elkezdtük a szervezést... 

Február 1-én, reggel 7-kor elindult a kis csapatunk (Kois Robi, Belá Peti, Nagy Balázs, Hegedűs Petya) Útközben véletlenül megint olyan jó kedv lett úrrá rajtunk, észre sem vettük hogy a Tátra havas csúcsai alá érkeztünk. Bár már előző nap viharos szelet jósoltak, ez még cseppet sem rontott jókedvünkön. A tátralomnici parkolóba érve kipakolás közben már kaptunk egy kis ízelítőt a beharangozott időjárásból. Egyetlen felvonó sem üzemelt! Robi előre ment infót gyűjteni. Mikor a körülményekről érdeklődött a hegyimentőktől, és kérdésükre elmondta hogy a lomnici csúcsot szeretnénk megmászni csak összeráncolta homlokát... fent az Enciánon 120 km/h – ás szelet mértek, amit idelent is sejthető volt. De ha már ennyit utaztunk csak felmegyünk legalább az Enciánig - gondoltuk.

Szóval nekiestünk az emelkedőknek. A parkolóból 2 és fél óra alatt értünk fel a Skalnaté Plesohoz. Szörnyű dologgal kellett szembesülnünk. Dehidratált testünket és a feszes tempótól elgyötört lelkünket  szerettük volna sörrel orvosolni, de ezt nem tudtuk, mivel az utolsó két korsó a bent ülő hegymászók előtt csillogott... Ezt csak tetézte hogy ugyan próbáltuk előző napokban a szállást lefoglalni telefonon - sikertelenül. Kulangát – a ház tulajdonosa, aki mellesleg neves tátrai sherpa – enyhe zárkózottsággal közölte hogy szállás az nincs... Kétségbe nem estünk, bivakra készültünk amúgy is... Kicsi pihenés és beszélgetés után váratlan dolog történt. 

Kulanga megenyhült, és közölte hogy le akart menni a hegyről a vihar miatt, de most az egyszer marad. Így hirtelen lett hajlékunk is! Elfoglaltuk a szállást, kipakoltunk, majd kimentünk szétnézni.... Az Encián is elnéplenedett volt, rajtunk kívül egy emberrel találkoztunk.

Kimentünk, és elkezdtük átbeszélni a másnapi terveket... Peti és Petya Lomnic csúcsra, Balu és Robi egy közeli túrára készülődtek. A hegy felhőben volt, nagy volt a szél és olvadt a hó, ami nem volt jó előjel. Annyiban maradtunk, hogy másnap mindegy milyen az idő, a nyeregig felmegyünk és majd ott döntünk a továbbiakról. A házba visszatérve jókedvünk nem lanyhult, egy jó beszélgetés után összekészítettük a minimális mászó cuccot, majd egy káprázatos naplemente után lefeküdtünk.

Február 2. , 05.30 – szól az ébresztő, a nap még nem kelt fel. Nekiláttunk reggelizni, teát főzni, gyönyörködtünk a nap felkeltében. Mikor kiléptünk a ház ajtaján, majdnem megtréfált az előző napi olvadt hó, ami jégpáncéllá fagyott. Kedvező jel... Így gyorsabban tudtunk haladni, mert a hó állaga 80 %-ban friss volt. Csak a nagyobb hófúvásokban estünk be térdig. A háztól jó tempóban haladtunk, 45 perc alatt értünk fel a nyereghez. Mivel ez a rész eléggé kitett, megéreztük a 100-120 km/h-ás széllökéseket. Összekötöttük magunkat, innen szinkronmászásban folytattuk. Belá Peti ment előre: "Nagyon élveztem, szép volt a kilátás, jó volt a hó állaga, csak a széllökések voltak zavaróak."
Balu és Robi eközben elindultak túrázni, de nem jutottak messzire a háztól. Nagyon jó fotók készültek a szél erejéről. Robi teljesen beledőlt, majd jött egy nagyobb széllökés és berepült a gyalogfenyők közé. Ezután visszamentek a házba és minket vártak.
Mi fejjebb már kevésbbé jó ütemben haladtunk. Elkerültük a nagyobb kuloárokat, mert hát az ördög ugye soha nem alszik. A nagyerejű széllökések jelentősen lelassítottak. A nyereg felett kb 5-600 méterre voltunk. A csúcs kb 200 méterre. de innen már a láncos úton mentünk volna. Odalent a házban megegyeztünk, hogy 12.00-kor visszafordulunk, akárhol is tartunk. Megnézve az időt és 10 perc múlva 12 óra. Hmm… Továbbmentünk még vagy 50 métert felfelé, kiértünk az utolsó nagyobb nyílt hómezőre, de itt már akkora széllökések jöttek, hogy majdnem lesodortak... Döntenünk kellett: vagy felmászunk a csúcsra és bivakolunk – amihez nem volt semmi felszerelésünk - , vagy visszafordulunk. A visszafordulás mellett döntöttünk. 12.50-kor elkezdtünk ereszkedni. Háromszor ereszkedtünk, majd gyalogosan 14:30-ra értünk vissza a házhoz.
Kissé kimerülve, de mindenek ellenére jókedvűen láttunk neki a pakolásnak. Ekkor jött egy apa a fiával és két lányával átlagos túracuccban. Mi megköszöntük Kulangának a szállást és csináltunk vele egy közös fotót. Elbúcsúztunk és elindultunk lefelé. 
A szombati olvadás és az esti fagy miatt az egész sípályán jégpáncél volt, ezért felpattintottuk a hágóvasakat, Robi pedig snowboard-al indult meg. Ekkor megláttuk, hogy az előbb említett család csúszkál lefelé hol lábon, hol hátsóján. Utolértük őket és felajánlottuk a segítségünket. Sima edzőcipőben voltak, így nem sokat tiltakoztak. Az apának és fiának odaadtuk túrabotjainkat, a két lányt pedig belénk karolva kísértük le. Emlékezetes nap volt, sok-sok jó emlékkel.... Egy biztos: idén még visszatérünk, és befejezzük amit elkezdtünk!
 

Monday the 18th. Balassagyarmati Hegymászó Klub - a nonprofit hegymászó klub. Ezt a lapot az egyesület tagjai az egyesület vezetésével karöltve szerkesztik, fejlesztik. Az itt közölt tartalmak hitelességéért felelősséget nem vállalunk! .